Múló idő
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz (Magvető, Budapest, 2011)
A Mellettem elférsz Grecsó Krisztián harmadik regénye. A szerző állandó témája a múltban gyökerező identitás keresése. Az Isten hozott kamasz főhőse éppen csak megleli azt, mikor a Tánciskoláé rögtön magára is hagyja egy másik, önálló után epedve, elvesztve a gyermeklét teljességét és egyszerűségét. Itt, a Mellettem elférszben névtelen hősünk már beletörődött, hogy nem tud rendet vágni maga körül – „Harminchárom éves vagyok… ez a fiatalság elvesztése, az üdeség elvesztése, az elvesztés elvesztése” – ugyanakkor most, „második serdülőkorában”, tesz még egy próbát, hátha meg tud valamit önmagáról, megtalálja helyét a világban. Családtagjainak sorsán keresztül, a generációk egymásra rakódott rétegei közé szorult önmagát keresve.
Grecsó regényeiben a múlt újratermelődik a jelenben, a hős képzeletében párhuzamosan zajlik a két idősík, izgalmas játékot teremtve: apja és testvére ugyanúgy eszi a tojást, egyszerre látja mindkettőt a konyhában ülve, a tányér fölé hajolva. Ami volt, csak annyiban érdekes, amennyiben hatással van arra, ami most van: mindegy, hogy Domos tata sántítását gyermekbénulás vagy baleset okozta, maga a tény a fontos, az örökség, amelyet a főhősnek magával kell hurcolnia.
Az idősíkokhoz hasonlóan váltakozik a két helyszín is: egyik a tiszántúli telep és falu, melynek nevéből csak az S és a V betű látszik. Kísérteties az azonosság: a szerző 1976-ban, Szegváron született. Egy-egy mondat erejéig visszatérnek a korábbi regények szereplői, Klein Ede és Szalma Lajos is, hogy a szerző falusi legendáriumának más történeteibe is újra bepillantást nyerhessünk. Ez az archaikus világ, ahol mindig minden ugyanolyan, úgy tűnik el, ahogyan a nászajándékba kapott Jézus az olajfák hegyén feketedik be, míg végül csak a hold és a glória fénye látszik. A regény bővelkedik hasonló metaforákban, melyek az egyszerű szöveget színesítik és árnyalják. A másik helyszín Budapest, melyet az 50-60-as években és a 2009-es jelenben láthatunk. A „zárt rengetegben” azonban nincs örök rend, minden változik, a korszakok mementói összezsúfolva. Az ember itt sokszor érez honvágyat a gyermekkor biztonsága és a vidék iránt.
Míg az Isten hozottban az örök idő telik a faluban, itt már csak elmúlik az emberek feje fölött. Hősünk rokonai, akiknek története az olvasás során elénk tárul, mind megpróbálják megállítani, figyelmet kapni, kitölteni saját jelenüket, de rendre kudarcot vallanak. Juszti Mamának, hősünk apai nagyanyjának csak egy pillanatra adatik meg a siker, mikor fia az iskolai ballagáson az ő versét szavalja, nagy sikerrel. Ez a gyermek, Ignác, a cirkusszal, angyali szerelmével és a gepárddal vágyik menni, olyan életet élni, „ahol figyelnek rá, csodálják, ahol nem kinevetik, hanem rajonganak érte!” De a cirkusz ahogy jött, úgy is ment, s Ignácnak nem marad más, csak az ivás, meg a múló idő. Ahogy később hősünk mellett is „bárki elfér”, hiszen nem képes saját helyét és idejét kitölteni. Eluralkodnak rajta a családi bajok, az idegrángás, a korai őszülés, az árulkodó mozdulatok. Ahogyan lelkén, úgy testén is kiütközni látszik sorsa, és az elkerülhetetlen halál egyre közelebbi. „Vajon mennyi időm van még hátra, mikor ez lesz: én is behajlítom az ujjam, gödröt csinálok a tenyerembe, és elkezdem magam vigasztalni vele, mintha simogatnám a fejem?” Ez a sorsa: hogy elteljen felette az idő. Tényleg ennyire kilátástalan minden?
Korántsem, hiszen a cím és a regény tartogat még számunkra valamit. A röpke pillantások által megpecsélt sorsokat, valaki más oldalán, aki mellett elfér az ember. Juszti Mama idegesen várja leendő férjét, Mártont, de mikor megérkezik, beléfagy a szó; „az élet nagy dolgai ilyen nevetséges, apró pillantásokkal dőlnek el.” Sadi az iskolapadban oldalra fordul, hogy meglássa Benedeket, hősünk nagyapjának testvérét, s „megérezze, hogy nincs egyedül.” Szerelme hiába küzd később a sors ellen, rá kell jönnie, hogy mellette a helye. Csak hősünk nem képes megpillantani a lány arcát, a kurváét az önkormányzat udvarán. A buszon nem ismeri fel, pedig mellette ül, a kocsmában pedig összetéveszti valakivel.
Ifjabbik Márton, az apai nagybácsi is megpróbálja megtalálni társát – balszerencséjére ugyanazokkal próbálkozik, akikkel barátja, Imre -, de nem sikerül neki. Felette csak nem akar nyugodtan múlni az idő. Aztán inni kezd, és „mikor már nincs mit elhagyni, akkor kezd megkönnyebbülni a test. A lemondás miatt. Jön a súlytalanság.”
Egyedül Domos tatáról, az anyai nagyapáról nem tudjuk, hogyan zárult az élete, miután imádott Pestjén szerelmi kalandba keveredett Évával, aki elmeséli hősünknek a történetet, s felrázza benne az életet: ragadja meg a lehetőséget. Hirtelen a jelenbe csöppenünk, hősünk már itt él velünk; Windows és Facebook társaságában telnek az órák, a kurva arcát keresi, s rá is talál Julira. Ahogy a fénysugár a vak lány helyén láthatatlanná tehette volna, úgy nyeli most el a jelen valósága, amelyben azonban a múltat éli újra, hiszen minden megtörtént már egyszer.
Domos áll a Vörösmarty és Andrássy (akkor még Népköztársaság útja) sarkán, várja Évát. Ott áll unokája is, várja Julit, ugyanott, ahonnan családja kutatására indult. A randevúk párhuzamosan zajlanak. Éva nem jön, a másikat választja. Juli negyedórát késik. Vajon mellette elfér a férfi? Hősünknek sikerül kitöltenie saját terét és idejét, megtalálnia társát?
A Mellettem elférsz nagyszerű regény időről, sorsról, identitásról. Azt kutatja, milyen hatással van ránk a múlt, az előttünk élt emberek története, az egymást felváltó korszakok emlékezete, a helyek, ahol éltünk. S azt is, hogy milyen lehetőségei vannak az embernek egyedül a világban, hogy megtalálja önmagát, hogyan tudja túlélni az életet: elfogadva sorsát, de állandóan küzdve ellene, hiszen a próba és az elbukás, a soha-nem-feladás ad értelmet az ember földi haláltáncának. „A Jóisten mindig tudja, kit milyennek teremtett, és hogy mit akar vele.”
